A XVIII. század első felében Londonban nagyon divatos sportág lett az ökölvívás. Akkoriban kesztyű nélkül űzték. Nem volt bíró, írott szabályrendszer, időhatár, és még súlycsoportokat sem határoztak meg. Nem volt ritka, hogy egy kétméteres óriás és egy hetven kilós, alacsony férfi álljon ki egymással. A versenyzőkre fogadhattak a nézők és természetesen a versenyzők is kaptak százalékot vagy előre meghatározott pénzjutalmat a győzelemért. Ezt a sportágat nem csak férfiak űzhették, egészen a XVIII. század elejétől tudunk már női küzdelmekről is.
Elizabeth Stokes kiüti az ellenfelét (korabeli metszet a Police Gazette-ből)
A nők azonban általában alacsony díjakért verekedtek, egy üveg ginért, új ruhákért, vagy akár egy férfiért. Hajukat felkötve, félmeztelenül voltak, ami a legtöbb esetben azért azt jelentette, hogy alsóruhában álltak ki az arénába. Többnyire prostituáltak próbálták így kiegészíteni a keresetüket, mert ha sok nézőjük volt, illetve sokszor győztek, akkor még akár pénzjutalmat is kaphattak.
Nyilván a látvány vonzotta a férfiakat, hiszen ezek a lányok hiányos öltözékben – a kortárs hölgyekhez képest majdhogynem meztelenül -, puszta kézzel tépték egymást. Ezeken a durvább meccseken az ellenfelek szintén szabályok nélkül harcoltak, gyakran karmolták és ütötték a másik melleit vagy az arcát, illetve támadták a szemét.
Az első feljegyzett modernebb női küzdelem 1722-ben játszódott le Londonban, a mostani Oxford Circus közelében, amikor Elizabeth Wilkinson, „a cockney bajnoknő” legyőzte Martha Jonest. Így Elizabeth lett az első ismert női ökölvívóbajnok, és később komoly versenyzői karriert futott be.
Pályafutását James Figg pusztakezes öklöző szárnyai alatt kezdte, abban az arénában, amiről egy kortárs ezt írta: „a hely, ahol kakasok, bikák és ír nők viaskodnak”. 1728-ban azonban Elizabeth hozzáment Figg riválisához, James Stokes-hoz, innentől pedig már családi vállalkozásban, a férje amfiteátrumában harcolt.
A meccseket az újságokban a következőképpen hirdették meg:
Stokes úr Amfiteátrumában,
az Islington Úton, jövő hétfőn, vagyis október 3-án, az alábbi Bajnoknők mérik össze tudásukat:
Én, Mary Welch, az Ír Királyságban sajátítottam el az önvédelem nemes tudományát, s azt hittem, nincs más nő Európában, aki hasonló tudással rendelkezne, de arról értesülvén, hogy ebben a Királyságban is akad egy, bizonyos Stokesné asszony, aki számos alkalommal lépett már fel a publikum előtt, és akit e Királyság bajnoknőjeként ismernek, kihívom őt, hogy saját amfiteátruma színpadán mérje össze magát velem a szokásos küzdésmódban , hogy a tisztelt publikum számára is nyilvánvalóvá lehessen, amit én már most sem kétlek, hogy ti. taktika és bátorság terén felette állok.
Én, a London híres városából való Elizabeth Stokes, akit a fent említett tudományban való jártasságom okán London Legyőzhetetlen Bajnoknője néven ismernek, még nem mértem össze erőm saját nemem képviselőjével úgy, hogy ne diadal és elismerés lett volna az osztályrészem; büszkén fogadom el az Ír Hősnő kihívását, egy percig sem kételkedvén abban, hogy a magamnak kivívott hírnevet megőrizhetem és bebizonyíthatom, hogy méltó vagyok a haza becsületét Bajnoknőjeként harcban megoltalmazni.
Megjegyzés: az ajtókat kettő órakor nyitjuk, a bajnoknők négykor csapnak össze.
2-ik megjegyzés: A bajnoknők zárt mellényben, rövid alsószoknyában, amely épp a térdük alá ér, bugyogóban, fehér harisnyában és cipőben harcolnak majd.
Ahogy láthatjuk ezek az összecsapások már sportszerűek voltak, a ruházat visszafogott és praktikus. Ráadásul Elizabeth a küzdelmeinél a félkoronás szabályrendszert alkalmazta, ami azt jelentette, hogy az ellenfelek mindkét kezükben egy-egy félkoronást szorongattak és amelyikük elejtette, az veszített. Így kénytelenek voltak ökölbe szorított kézzel verekedni, már nem tudtak karmolni, vagy akár a szemre támadni. Időkorlátot is bevezettek.
Elizabeth karrierje szépen ívelt felfelé és gyakran szerepelt a lapokban is. Az 1728-as Daily Post így hirdette meg a küzdelmét:
Mr. Stoke Amfiteátrumában az Islington Úton, ezen a hétfőn, október hetedikén, ökölvívó küzdelem lesz az alábbi két bajnoknő között:
Én, a Stoke Newingtonból származó Ann Field, foglalkozásomra nézve szamárhajcsár, aki az önvédelem terén való jártasságom révén hírnevet vívtam ki magamnak, amikor csak lehetőségem nyílt rá, az Európai Bajnoknőként ismert Stokesné asszony kihívását elfogadom, és viszont kihívom őt, hogy 10 font díjért mutassa meg legjobb ökölvívó tudását…
Én, a London híres városából való Elizabeth Stokes, nem küzdöttem már, mióta a híres Billingsgate-i Ökölvívő Nővel folytatott 29 perces küzdelemben teljes győzelmet arattam… de mivel a híres Stowe Newington-i szamaras asszony 10 font díjért harcba mer szállni ellenem, biztosítom őt, hogy ezért az összegért összemérem vele magam, és nyugodt vagyok benne, hogy az ütések, amiket kiosztok neki, nem lesznek könnyebben emészthetők, mint amelyekkel ő szamarait igazgatja.
Figyelem! Belépés egy órától, a küzdelem pontban négykor veszi kezdetét. A publikum mulattatásáról szokás szerint dorongvívással gondoskodunk.
Elizabeth nem csak az ökölvívásban volt jártas, fegyverekkel is harcolt, rövid karddal, doronggal. Többször vett részt férjével közös küzdelmekben is, ahol szintén párokkal harcoltak, de ott sem verekedett soha nő a férfival.
Bár a XVIII. század vége felé több híres ökölvívó nőről is tudunk, mégis Elizabeth Stokes a leghíresebb közülük.
A viktoriánus Angliában a pusztakezes női ökölvívás már nem örvendett ilyen népszerűségnek, az összecsapásokat nem hirdethették az újságokban és gyakran az éjszaka leple alatt tartották meg őket. Az edzett és profi öklözőnők lassan eltűntek, velük együtt a kialakulófélben lévő sportjelleg is. Csak az alsóbb néposztályok szórakoztatására szolgáló illegális küzdelmek maradtak és a nők ismét hosszú időre ki lettek zárva az ilyen megmérettetésekből.
