Úgy gondolom, hogy vannak olyan témák, amikről kissé veszélyes írni, nem azért, mert nagy vihart kavarhat, hanem mert unalmas lehet az olvasónak. Ilyen például a régészeti poszt, hiszen az ásatások azért nem egy Indiana Jones-film forgatókönyve szerint folynak – persze tegyük hozzá, hogy a régészek számára ez szerencsés dolog –, és így a kívülállónak kissé unalmasak lehetnek a leírások. Miért vállalkozom mégis újra erre a feladatra? Mert most két olyan ásatást mutatok be, ami ugyanazon a terepen játszódik, és mégis rengeteg a különbség közöttük. A kedves olvasó láthatja, hogy mennyi mindennel kell megküzdenie egy régésznek nap mint nap, mint például az időhiány, az időjárás viszontagságai, és még ezer dolog, amik mind veszélyeztethetik a feltárást, és bizony ez néha nehezebb feladatot állít elénk, mintha csak egy hatalmas kőtömb elől kéne elszaladnunk egy csapdáktól hemzsegő alagútban.
A terület, amiről mesélni szeretnék, néhány ember számára már ismerős lehet, Sutton Hoo-ról lesz szó, ahol az egyik legjelentősebb angolszász királyi temetkezési helyet tárták fel a régészek, kitartó munkával.
A történet 1937-ben kezdődött, amikor egy kedves hölgy, Mrs Edith Pretty említést tett Guy Maynardnak, az ipswitch-i múzeum kurátorának a földbirtokán található érdekes temetkezési halmokról. A birtok Anglia keleti részén, a Deben folyó északi partján festői környezetben helyezkedik el, ahogy a mellékelt térkép mutatja.
A következő évben egy helyi régész, Basil Brown felméréseket végzett a területen, majd megnyitott három feltételezett sírhalmot. Ez nem egy nagyléptékű ásatás, hanem egy kis alapterületű szelvényt nyitnak meg ilyenkor, hogy nagyjából lássák, mit rejt a föld mélye. A Brown által megnyitott árkocskák mind temetkezési halmok voltak, és bár az elmúlt századokban kifosztották őket, a megmaradt leletek azt mutatták, hogy ez magas társadalmi státuszú angolszászok temetkezési helye, ahol érdemes nagyobb területű feltárást végezni, amire végül 1938-ban került sor.
Mrs Pretty továbbra is támogatta az ásatást, ezért Brown mellé adta segítségnek két emberét, a kertészét, John Jacobsot és a vadőrét, William Spoonert. Majd rámutatott az egyik halomra, hogy „…és mi a helyzet azzal?”. Az ásatás megkezdése után pár nappal Jacobs talált egy fém szegecset, és pár órával ezután a hajó tatja láthatóvá is vált, mármint ami megmaradt belőle. A földben töltött évszázadok alatt a nem túl kedvező környezet miatt ugyanis a fa elkorhadt, és csak egy egészen pici, elszíneződött, törékeny homokréteg mutatta a hajó eredeti formáját. Ez a réteg, ami érintkezett a fával, kissé megkeményedett, és a szegecseket ezért megtartotta eredeti helyükön.
Brown azonnal felismerte, hogy ez egy nagyon érzékeny terep, és a feltárást nagy körültekintéssel kell végezni, hogy a hajó eredeti formájában látható legyen. A terv nagyon egyszerű volt: elsőként elhordták a sírhalom felső rétegét, majd árkot ástak. A sárgásbarna homokot óvatosan emelték ki az árokból, egészen míg el nem jutottak az erős narancssárga foltokig, amik azt jelezték, ahol a homok érintkezett a fém szegecsekkel. Ezeknél már nem ástak tovább, hogy a vékony homokréteg megóvja az alatta elhelyezkedő törékeny homokhéjat. Ahogy ezzel készen voltak, a hajótest következő szeletét nyitották meg ugyanezzel az eljárással. A három férfi májustól augusztusig dolgozott a területen, megfeszített munkával hatalmas homoktömegeket mozgattak el. A munkában gyakran okozott problémát a homokcsuszamlás, ami augusztusra már szinte mindennapossá vált, így be kellett fejezniük a feltárást, és az árkot ki kellett újra szélesíteniük.
A második világháború kitörése végül végképp leállította a munkálatokat. Az anyagi és logisztikai problémák miatt Brown nem tudta befejezni a hajótest teljes feltárását és rekonstruálását. Az árkot így benőtte a páfrány és a fű, a fantasztikus leleteket az „angolszász herceg” sírjából elszállították és elraktározták, mert Mrs Pretty mindet az angol nemzetnek adományozta. Aztán a területre beköltözött a katonaság és gyakorló terepként használta azt.
Egészen 1965-ig nem folytatódtak a feltárások, amikor is Rupert Bruce-Mitford, a British Múzeum munkatársának vezetésével ismét megnyitották az árkot. Sajnos a törékeny homokréteg, ami kiadta a hajó formáját még az 1939-es ásatáson, nagyban károsodott, mivel, ahogy fentebb említettem, az árkot nem töltötték fel ismét a homokkal, így a hajótest szinte védtelen maradt. Ezért az 1965-ös ásatási szezonban minden egyes hajószegecset egy réztáblácskával felcímkéztek, így megmérhették a hajót. 1967-ben a British Múzeum konzerválással és állagmegőrzéssel foglalkozó szakemberei vették kezelésbe a hajótestet. Elsőként a szegecseket kis agyagsapkákkal fedték be, majd nedves papírt fektettek a homokfelületre, aztán így gipszmásolatot készítettek a hajótestről apró kis lépésekben, ezeket mind gondosan megszámozták és Londonba szállították.
Egy nagyon fontos információt eddig még nem osztottam meg, a hajó ugyanis kilencven láb hosszú, ami több mint 27 méter, tehát egy gigantikus kirakóst készítettek, amit 1968-re állítottak össze, hogy végül kiönthessék a hajótest üveggyapot mását.
Rengeteg érdekes különbséget láthatunk a két ásatás között. 1939-ben Basil Brown két teljesen képzetlen munkatárssal kezdte meg a feltárást. Nagyon gyorsan kellett dolgozniuk és nem tudták befejezni, még a szokásos visszatemetést sem tudták végrehajtani. Bár Brown is pontos fényképes dokumentációt készített a területről és részletes méréseket végzett, az idő rövidsége és a további nehézségek miatt a hajótest mégis nagymértékben sérült, az adatok pedig nem voltak elégségesek a rekonstrukcióhoz. A hatvanas évekbeli ásatásokon nagyon apró lépésekben dolgoztak és teljes figyelmüket a hajótestre fordították. Három nyáron át dolgoztak a területen. Minden egyes szegecset megjelöltek, dokumentáltak, minden egyes lépést gondosan lejegyeztek. Természetesen a technológia és a felszerelés nagyban különbözött az első ásatástól. Míg Rupert Bruce-Mitford a terület megnyitása előtt gondos felméréseket tudott végezni például fémdetektorral, hogy megtalálja a hajótest pontos fekvését, Basil Brownnak nem állt rendelkezésére ilyesféle technikai segítség, így az ásatást ott kezdte meg, ahova Mrs Pretty mutatott.
Több kérdés merülhet fel az olvasóban az ásatások történetét olvasva, talán az is, hogyha Brownék kiemelték a kincseket, a leleteket, akkor miért volt fontos visszatérni a területre és a hajótestet rekonstruálni. Mert a régészek számára nem az ősi templom közepén elhelyezett tömör aranyszobrocska a legfontosabb, hanem maga a helyszín, ami sokkal többet mesél az eltűnt civilizációkról, őseinkről, a múltról. Ezért nem megyünk be már mostanság dinamittal a piramisokba, de erről majd máskor mesélek.
