Spakliblog - régészet, művészet és történelem

A leletmentő régész munkája nagyon összetett, elsősorban rengeteg fizikai munkával jár itt Angliában. Ezt sokan nehezen viselik és minden kezdeti lelkesedés ellenére hamar kilépnek. Főleg azok, akik olyan országból jöttek, ahol a "piszkos munkát" segédmunkások végzik, a régészek keze alá dolgoznak. Volt olyan kolléga aki reggel nyolcra bement az első munkanapján, részt vett a terepismertető eligazításon (induction) de 11 órakor már ki is lépett, miután kiderült, hogy bizony neki magának kell csákányoznia és lapátolnia. Ráadásul Anglia nem a sok napsütésről híres, ezért olyanok is vannak akik a szabadban dolgozást és a klímát viselik nagyon nehezen meg persze az ebből adódó munkakörülményeket. Mert van olyan amikor az árokban térdelve próbáljuk szivaccsal, vödörrel kimeregetni a folyamatosan felgyülemlő talajvizet, miközben felülről is zuhog az áldás és csak egy óra maradt arra, hogy pontosan dokumentáljuk és kiemeljük a leletet.

Aztán meg van olyan amikor elfelejt felkelni a nap, legalábbis úgy tűnik, mert vastag felhő és ködréteg takarja. Ilyenkor néha reflektorfénynél dolgozunk, ami sajnos nem mindig elég ahhoz, hogy pontosan lássuk a talaj elszíneződéseit, a különböző struktúrák, képződmények határait. 

Ezért is fordulhatott elő az, hogy három hónap alatt a nagyon lelkes tíz főből álló csapatunkból hárman maradtunk akik még itt és így szeretnénk sokáig dolgozni.

A napot a beöltözéssel kezdjük, mert ilyen munkakörülmények között, építkezési területen kötelező a teljes védőfelszerelés. Ami nem ilyen:

Hanem ilyen:

Kezdjük tehát felülről. 

Az első szembetűnő hiányosság a filmbeli női régészeknél (és a kakukktojás könyvtárosnál) hogy nincs rajtuk fejfedő, kendő vagy kalap. Az pedig mindig hasznos mert naptól, esőtől, homoktól, sártól is megvéd, ráadásul lehet vagánykodni a fedorával mint Indiana Jones vagy különféle érdekes fejfedőkkel mint a Time Team csapattagjai.
Nálunk nincs kedvenc karimás kalap, helyette munkavédelmi sisak viselése egészen erősen javasolt mert anélkül be sem mehetünk dolgozni. Ahogy a biztonsági előkészítésen mindig elmondják; a régészeket többnyire a felülről rájuk eső törmelékek veszélyeztetik... na meg a rossz viccek, ami ellen megoldás a fülvédő, ez a sapkára szerelhető, illetve eldobható füldugó is a rendelkezésünkre áll. Ezek akkor is kellenek ha éppen mellettünk törik a betont.

A védőszemüveg első látásra kényelmetlen viseletnek tűnik, de nagyon hasznos és hamar meg lehet szokni. A nélkülözhetetlenségére meg mindig akkor döbben rá az ember amikor le kell cserélni az eddigit mert nem lát át rajta a karcolásoktól. Nem muszáj minden terepen hordani, de én már hozzászoktam és mindig nálam van.

A zöld vagy narancssárga munkavédelmi, láthatósági mellény egyszerűen kell. Nagy gépek között járkálunk, nagy területen, tehát muszáj, hogy láthatóak legyünk minden körülmények között a gépkezelők, meg a többi munkatárs számára is. Ráadásul a láthatósági dzsekink meg nadrágunk vízálló, tehát még hasznosak is.

Lábbeli: munkavédelmi bakancs vagy gumicsizma fém betétes orral és fém középrésszel. Kötelező. Nem érdemes elsumákolni és sima bakancsot hozni. Egyrészt ellenőrzik sok helyen, hogy tényleg fémbetétes-s másrészt meg tudom miről beszélek; egy csodaszép bevágás jelzi a bakancsom orrán, hogy bizony megpattant már a kapa a köveken és a lábujjam bánta volna ha nincs a fémbetét. 

Kesztyű: ő a jóbarátunk és kötelező. Jól tapad, nem fog kirepülni a kezedből a csákány és nagyjából megvéd a vízhólyagoktól is. 

Persze az álomgyár régész hősnői, szinte sohasem dolgoznak hidegben, sárban vagy esőben. Még az is ritka, hogy rendes régészszerszámmal nyomulnak.  Pedig olykor a vízhatlan nadrág, három réteg zokni és az extra aláöltözet jó szolgálatokat tesz. Talán Marion az egyetlen aki képes mellbedobás nélkül is régészkedni, ráadásul réteges öltözetben. 

Most hirtelen ennyi jutott eszembe az öltözködésről. Majd legközelebb folytatom a munkánk leírásával. 

Az előszobánkban jelenleg nagy barna dobozok parkolnak, de nem költözködés vagy valami új lakberendezési hóbort miatt, hanem ebben az esetben munkáról van szó. A dobozok ugyanis falmaradványokat tartalmaznak, sok-sok vakolatdarabkát egy római kori villából. Az én feladatom az, hogy ezeket szépen egyesével megtisztítsam, leltározzam, osztályozzam, majd valamit kiokoskodjak belőlük.

Alapból nem minden római vakolat kerül ilyen gondos elbírálás alá, a régészeti leletek között ezek a fajta tárgyi maradványok valahol hátul kullognak a fontossági sorrendben, aminek több oka is van: egyrészt a feldolgozásuk igencsak időigényes munka, másrészt általában nem ad hozzá sokat a vizsgált terület történetéhez. Relatív értéktelensége miatt az sem ritka sajnos, hogy interneten is felbukkannak, darabra árusítják a történelem iránt érdeklődő gyűjtőknek, ami azért problémás, mert így nem kerülnek bele a régészeti jegyzőkönyvekbe, és ez megnehezíti a további kutatásukat.

Bár a helyzet nem olyan rózsás, mégis sokat változott 1949 óta, legalábbis Angliában. A szakdolgozatomhoz több régészeti jegyzőkönyvet olvastam római kori ásatásokról, a XX. század első feléből származóakban többnyire említést sem tesznek erről a lelettípusról, míg a későbbiekben néha már találhatunk részletesebb beszámolókat is színükről, méretükről, sőt a vakolat összetételéről is.

Ezt a változást pedig G. W. Meates alezredesnek köszönhetjük, aki a lullingstone-i római villa ásatását vezette 1949-től 1961-ig.

Ez az I. században épült római villa Kent grófságban, Délkelet-Angliában található, amit elsőként 1750-ben fedeztek fel véletlenül, miután a területen dolgozó munkások belefúrtak egy római kori mozaikpadlóba.  Aztán egy ideig feledésbe merült, míg 1939-ben egy kidőlt fa alatt újabb mozaikdarabokat fedeztek fel. A háború kitörése miatt azonban a régészeti ásatások csak 1949-ben kezdődhettek meg a területen és egészen 1961-ig tartottak, amikor a villa maradványai fölé védő épületet építettek, majd 1963-ban megnyitották a nyilvánosságnak.

A villa története az I. századig nyúlik vissza, majd a századok folyamán többször kibővítették és egészen az ötödik századig lakták, amikor is tűz pusztította el. Valószínűleg magas rangú tisztviselők lakhatták, erre utal az itt talált két márvány mellszobor is: Pertinaxé, aki a Britanniában eltöltött idő után később három hónapig élvezhette a római császárság minden szépségét, valamint apjáé, Publius Helvius Successusé.

A finom kidolgozású padlómozaikok („Jupiter elrabolja Európát” és „Bellerophon Pegazuson lovagolva megöli a kimérát”) a IV. században készültek.

De térjünk vissza a villa falához. Történt ugyanis, hogy Meates kiadta az utasítást a munkatársainak az egyik helység feltárásakor, ahol több ezernyi falmaradványt találtak: „A vakolatot gondosan össze kell gyűjteni, minden egyes darabkát, akkor is, ha értéktelennek látszanak. A jövőben majd megfelelő tudással és türelemmel talán össze lehet újra illeszteni őket”. Igaza lett. Munkatársa, Nicholson állt neki a falmaradványok elemzésének és a gigantikus puzzle összeállításának az ötvenes évektől kezdve egészen haláláig. A munka végül 1979-ben fejeződött be.

A munkálatok során kiderült, hogy a szoba, melyben a falmaradványokat megtalálták, pogány szentély volt az építésekor, amit a helyi vízi istenségeknek szenteltek, erre utalnak a vízi nimfákat ábrázoló falfestmények. A III. században átfestették a helyiséget fehérre, piros sávokkal díszítették, és két férfiábrázolás is feltűnt, amiből egyes kutatók arra következtetnek, hogy a ház lakói a továbbiakban a vízi istenségek helyett a házi istenségeket és őseik szellemét kezdték tisztelni .

Ennyit tudnánk a helyről, ha Nicholson áldozatos munkával nem illeszti össze azt a gigantikus puzzle-t, melynek darabkáit összegyűjtötték az ásatás alatt, ugyanis abból egyértelművé vált, hogy a szentély a IV. századtól keresztény kápolnaként funkcionált.

A töredékekből lassacskán kibontakozott egy hatalmas, vörössel festett Krisztus-szimbólum és több álló alak, amint széttárt karokkal, kifordított tenyérrel imádkoznak. Ez az imádkozó testtartás, az orans, a katakombák falfestményeinek egyik leggyakoribb motívuma, az XP pedig a görög Χριστός  azaz a Khrisztosz szó kezdőbetűi. Így e magánkápolna lett az első bizonyítéka a kereszténység megjelenésének a szigetországban.

A felfedezés egyedülálló nemzetközileg is, mert ilyen kora keresztény házi kápolnát csak Szíriában, Dura-Európoszban találhatunk.

Nem hiszem, hogy az én fürdőházi falmaradványaim ilyen nagy felfedezéssel kecsegtetnek, mégis úgy érzem, hogy ezek a faltöredékek több figyelmet érdemelnek, és talán feljegyzéseink és eredményeink a jövő régészeit hozzásegítik ahhoz, hogy jobban megismerhessék a múltunkat.

Képek forrása: English Heritage és WIkipedia

Korábban már írtam ezen a blogon egy hajóról, most pedig azt a bronzkori hajót szeretném bemutatni nektek, aminek hatására beleszerettem a városi ásatásokba és a konzerválási munkába.

1992-ben Dover belterületén nagyszabású építkezés folyt, ahol két régész is dolgozott - az angol szabályozás szerint ilyen mértékű építkezéseknél megfigyelőként jelen kell lennie régészeknek, főleg ha dokumentált lelőhelyen vagy ezekben gazdag területen történik a munka. Hogy a nevüket is megemlítsem: Keith Parfitt, a Canterbury Archaeological Trust projectigazgatója és Dr. Martin Bates, a Geoarchaeological Service Facility (G.S.F.)-től.

A munkaterület (forrás: http://www.archaeology.co.uk/)

1992. szeptember 28-án egy szokatlanul mély munkagödörben (6 m) dolgoztak, Dover középkori városfala és egy római kori kikötőfal közelében. Éppen ebédidő volt, a munkagépek leálltak, mikor Keith Partfitt észrevett egy kiálló fadarabot ami mint kiderült egy bronzkori hajótesthez tartozik. Azonnal leállították a munkálatokat és megtervezték a terület szakszerű feltárását.

A hajótest megtisztítása (forrás: http://www.archaeology.co.uk/)

Több dolog miatt is gyorsan kellett elvégezni a tervezett munkálatokat: a feltárt hajótestet minél előbb ki kell emelni és konzerválni, mielőtt jelentős állagromlás történne, a másik pedig az építkezés folytatása (igen, kérem, itt is hajtja a tatár a szakembereket ilyen esetekben).

A régészek segítségére voltak a helyi amatőr régészeti társaságok önkéntesei, a P&O Ferries munkatársai és a kikötői dolgozók. Ez utóbbi csapat nagyméretű víztartályt épített, amibe elhelyezhették ideiglenesen a kiemelt hajótestet. Itt ismét egy kritikus ponthoz érkeztek a szakemberek, hiszen nagy mélységből 9,5 méternyi, 3500 éves fa hajótestet kellett volna sérülésmentesen kiemelni. Hogyan lehetséges ezt véghezvinni a lehető legkisebb kockázattal? Egy a témában jártas régész azt javasolta, hogy vágják szét, mert csak úgy lehet biztonsággal kiemelni a szokatlan terepről.

A város lakói közben a drótkerítésen túlról figyelték a történéseket, hogy minden mozzanatát nyomon követhessék ennek a rendkívüli ásatásnak, képernyőre vetítették a lent folyó munkálatokat, amit videókamerával is rögzítettek.

Több okból is nehezített munka folyt odalent: a hat méter mély és kb. 5x5 méteres, nedves munkagödörben folyamatosan ment a szivattyú - ennek borzasztó erős hangja van -, tevékenykedett lent a hajótesten legalább két ember, ott volt ezenkívül a fényképész/videós és az, aki rajzokat készített a pontos elhelyezkedésről, ráadásul, mint fentebb említettem, szorította az idő is őket.

A kiemelési fázisban a szétdarabolt hajótest darabjait becsomagolták buborékfóliába, majd kívül-belül kifújták poliuretán-habbal a forma megtartása végett. A felszínen végül a habot leválasztották, kicsomagolták, majd az előkészített tartályba helyezték a darabokat.

A hajó konzerválási munkálataival 1998-ban végeztek, amikor kiállíthatták a Doveri Múzeumban, ahol a mai napig látható.

Miért olyan nagy jelentőségű ez a lelet?

Közeli a hajótestről (forrás: http://www.archaeology.co.uk/)

(A képen látható csíkos rudacska, mérőléc arra hivatott, hogy jelezze, mekkora a valódi mérete a fényképezett tárgynak, a műanyag lapocskán szereplő odagombostűzött számok pedig a hajódarabokat jelzik, ez nagyon fontos az utómunkálatokban, mikor össze kell állítani a leletet.)

Elsősorban azért, mert ahogy a képen látszik, fantasztikus épségben megmaradtak azok a részletek, amikből könnyen rekonstruálható, milyen jellegű tengerjáró hajókat építettek Kr. e. 1500 körül Anglia déli részén. Másrészt pedig azért, mert ez a hajólelet új távlatokat nyitott meg a bronzkori famegmukálás és tengerjárás tökéletesebb megismerésében.

Egyéb érdekességek

A feltárt hajótest 9,5 méter hosszú, ez az eredeti törzsnek kb. a 2/3-ad része.  Mint  megtudtam, a hajó többi részének feltárása, kiemelése akkori árak szerint 2 millió angol fontba került volna, méghozzá azért, mert a további kutatáshoz egy ház alatt kellett volna megbontani a talajréteget, ami viszont regisztrált történelmi emlék, azaz műemléképület volt. Azért csak volt, mert sajnos pár évvel ezelőtt leégett.  Utólagos kibontásra már nem kerülhet sor, mert a tovább folyó építkezési munkálatok miatt a föld alatt maradt hajótest már korántsem lenne olyan jó állapotban, mint a kiemelt és rekonstruált darab.

Érdekes momentum még, hogy Keith Parfitt, aki a hajó egy darabját meglátta és leállította a további munkálatokat, a doveri munkája megkezdése előtt olvasott pont egy könyvet a bronzkori hajóleletek feltárásáról, és így alig mert hinni a szemének, mikor hasonlót fedezett fel egy hat méter mély munkagödörben.

Nekem nagyon nagy élmény volt az eredeti videófelvételek - tényleg durva hangja van a  szivattyúnak  - és a képanyag megtekintése. Szintén nagyon tetszett az a fantasztikus összefogás - amit itt már többször tapasztalhattam a valóságban is a munkám során-, amivel a környéken élők, dolgozók, amatőr régészek segítették a kiemelési munkálatokat. 

Tiziano Vecellio a Dolomitok lábánál fekvő kis faluban, Pieve di Cadoreban látta meg a napvilágot, úgy 1480 körül. Tízéves korában került Velencébe, ahova a testvérével együtt azért érkezett, hogy festeni tanuljon. A Bentile testvérek műhelyében kezdett tanulni, majd 1506 és 1508 között Giorgone (1478 –1510) mellett kötött ki mint segéd.  Ebben az időszakban dolgozott vele együtt a Fondaco dei Tedeschi külső freskóinál Velencében. Mivel ezekben az időkben a velencei megrendelők szívesebben dolgoztattak idősebb és tapasztaltabb mesterekkel, például Giovanni  Bellinivel (1430 – 1516), Tiziano arra kényszerült, hogy Padovába menjen és ott keressen magának komolyabb megbízatást. Ekkor festette meg a Scuola del Santo freskóit.

Mikor Giorgone fiatalon – valószínűleg pestisben – meghalt, Tiziano visszatért Velencébe, hogy barátjának freskóit befejezze, 1516-ban pedig a Velencei Köztársaság hivatalos festője lett.  Hosszú és termékeny élete 1576 augusztusában ért véget a pestisjárvány idején. Végső nyughelye és emlékműve a Dicsőséges Szűz Mária Bazilikában található.

De menjünk most vissza 1516-ba, amikor Tiziano végre megkapta első nyilvános megbízatását a ferencesektől.  A Dicsőséges Szűz Mária bazilikába (Basilica di Santa Maria Gloriosa) megrendelt oltárkép témája Mária mennybemenetele. A bazilika akkoriban Velence egyik legjelentősebb, legnagyobb és legszebb gótikus temploma volt.

Az épület belső szerkezete és a fényviszonyok ideálisak voltak egy nagyméretű, lenyűgöző festmény elhelyezésére, Tiziano pedig kedvelte a kihívásokat és most igazán megmutathatta, mire képes.

Már a téma megvalósítása is rendkívüli. Elődei, mint például mestere Bellini is, azt a pillanatot ábrázolták, amikor Mária megérkezik a mennybe, Tiziano azonban azt, amikor az angyalok elragadják a földtől. Ez tökéletesen illeszkedik a gótikus templombelsőhöz, a felfelé törő mozdulatok, a festmény dinamikája a csúcsíveket idézik.

A kép all’antiqua (antik) stílusú aranyozott kerete is körültekintő tervezés eredménye és tökéletesen illik a környezetbe, a festmény elrendezésével együtt a nézőben azt az érzetet kelti, mintha a templom hátsó része megnyílt volna, és így részesei lehetnek ők is e természetfeletti jelenésnek. A keret felső része félkör alakú, aminek másik felét a festményen belül látható angyalok koszorúja alkotja, ez pedig a templom rózsaablakait idézi, illetve a kórus bejáratát. Tiziano nemcsak a templom belsőépítészeti formáit vette figyelembe a mestermű megalkotásánál, hanem a színeit is. A Mennybemenetel fő színei a vörös és sárga, ezek pedig a kórus színeit tükrözik, ahol szintén ugyanezek a színek dominálnak.

A festmény két részre osztását, a kör- és a háromszögalakot, színekkel emelte ki a mester. Míg a felső kör aranyos, sárga fényt kapott, addig a háromszöget különböző vörösökkel emelte ki az apostolok és Mária ruháján.

Az események egy síkon játszódnak, nincs mélység, nincs a háttérben tájkép, így ez sem vonja el a figyelmet a központi figuráról. Alul az apostolok sokasága áll, többen közülük hevesen gesztikulálnak, de vannak, akik kezüket imára kulcsolva néznek felfelé. A központban a Szent Szűz, magasan az apostolok fölött, az angyalok és felhők füzére által elszeparálva tőlük. Alakja fényárban úszik, ruhája légies, ellentétben a földön állókéval.  A kép csúcsán isten alakja látszik, a balján egy angyallal, jobbján pedig puttóval. Az angyal egy aranykoronát tart, a puttó pedig egy koszorút, ami a tisztaságot és ártatlanságot jelképezi. E jelenet pedig előrevetíti a következő lépést: Mária megkoronázását.

A ferencesek eleinte vonakodtak a kép átvételétől, annyira újszerűnek és érzékinek tartották. Valóban Tiziano Mennybemenetel jelenete drámai, azzal, hogy elhagyta elődeinek visszafogott stílusát, egy igazán dicsőséges, szinte hősies Szent Szüzet alkotott a megrendelőinek.

Prof. Michael Antony 'Mick' Aston (1946. július 1 - 2013. június 24.)

Ő az, akinek Salman Rushdie találóan így idézi alakját a Sátáni Versekben: „Itt van Mary Seacole akit legalább ugyanannyit tett a krími háborúban, mint az a másik varázslámpás hölgy, de mert fekete volt, alig lehet látni Florence gyertyájának fénye mellett.” 

Mary Seacole 1805-ben született Kingstonban, Jamaicában. Apja a brit hadsereg skót származású tisztviselője volt, anyja pedig egy szabad fekete nő, aki nagyon sikeres üzletasszonyként a saját panzióját vezette, míg igen nagy tiszteletnek örvendett a közösségben gyógyítóként is. A hagyományos, kreol gyógymódokat alkalmazta, főként gyógynövényekkel dolgozott. Lányának, Marynek is átadta a tudományát, aki már fiatalon ápolónőként kezdett dolgozni mellette. Mary önéletrajzában megemlíti, hogy mielőtt beállt volna segíteni anyjának, gyermekként babán gyakorolt, majd később a háziállatain.

Nagyon sokat utazott fiatalon, járt Kubában, Haitin, a Bahamákra is eljutott, hogy összegyűjtse a helyi gyógypraktikákat, de eltöltött egy évet Londonban is, ahol az európai gyógyászatot is tanulmányozta. Származására mindig büszke volt, ahogy írja: „Kreol vagyok, és jófajta skót vér buzog az ereimben.” Amikor 1850-ben egy súlyos kolerajárvány tört ki Kingstonban, Mary kulcsszerepet töltött be annak megfékezésében, csakúgy, mint a későbbi sárgaláz járvány kitörésekor. Míg népszerűsége nőtt, ő továbbképezte magát és nemsokára már kisebb operációkat is végrehajtott, golyó vagy kés ütötte sebeken.

Boncolt is, hogy megértse, a kolera hogyan támadja meg a szervezetet, milyen pusztítást végez, mindezt pedig azért, hogy hatékonyabban léphessen fel ellene. Míg a tehetősebbek fizettek neki a gyógyításért, addig a szegényeket ingyen kezelte.

Amikor 1853-ban kitört a krími háború, pár hét alatt nyolcezer, Törökországban állomásozó angol katona kapta el a kolerát. Mary ekkor Londonba utazott, hogy felajánlja segítségét a brit hadseregnek. Sajnos azonban az előítéletek győztek a józan ész felett, mivel az akkori társadalom képtelen volt elfogadni, hogy egy nő – ráadásul az akkori sztereotípiák szerint egy „lusta félvér” – is járatos lehet a gyógyítás tudományában, ezért jelentkezését visszautasították. Azonban a közvélemény egyre inkább sürgette a kormányzatot, hogy tegyenek valamit, amikor már katonák ezrei haltak meg kolerában és maláriában, így a brit Kormányzat felkérte Florence Nightingale-t, hogy válasszon ki harminckilenc ápolónőt maga mellé és menjen, kezelje a beteg katonákat, annak ellenére, hogy neki nem volt tapasztalata még a kolerával. Mary jelentkezett Florence csapatába is, hiszen ez a betegség kifejezetten az ő szakterülete volt, de visszautasították.

Mivel Maryt nem olyan fából faragták, hogy feladja, elhatározta, hogy a saját költségén a Krími-szoroshoz utazik. Vállalkozásához csatlakozott egy jamaicai ismerőse Thomas Day is. Személyesen meglátogatta Florence Nightingale-t a kórházában Scutaiban, de ismét visszautasításban volt része. Ő azonban nem fogadta el az újabb vereséget, ezért pár mérföldnyire a frontvonaltól felépítette a Brit Hotelt. Helyi mesterembereket és munkásokat alkalmazott, akik pénz hiányában uszadék fából, elhagyott, romos házakból szedték össze az építőanyagokat. Az üzlet nemsokára beindult, ételt és italt adott el a brit katonáknak, így a befolyó összegből képes volt finanszírozni a gyógyításukat is. Míg Florence Nightingale és a nővérkéi jó pár mérföldnyire építették fel kórházukat a frontvonaltól, addig Mary a pácienseit a csatatéren is gyógyította. Nem volt példanélküli az sem, hogy csata közben látta el a sebesülteket. Ő is elszenvedett egy olyan sérülést, ami sosem gyógyult meg rendesen.

A háború végeztével, 1856-ben szinte nyomorogva tért vissza Angliába, és egészségi állapota is megromlott. Nemsokára csődöt jelentett, valószínűleg üzleti partnere rossz befektetései miatt. Szeretett volna Indiában dolgozni, hogy az 1857-es forradalomban (szipojlázadásban) megsebesült katonákat gondozza, de sajnos nem tudta rá összeszedni a megfelelő pénzt. Ugyanebben az évben jelent meg közel kétszáz oldalas önéletrajzi könyve, ami az első fekete nő által írt önéletrajzi regény volt a brit birodalomban. 1860-ben visszatért Jamaicába, majd 1870-ben ismét Londonba költözött, ahol 1881-ben halt meg agyvérzésben. Bár több kitüntetést kapott a háborúban való szerepvállalásáért, és korának ismert személyisége volt, hamar megfeledkeztek róla a történelemkönyvekben, Florence Nightingale hírneve elhomályosította őt.

Az elmúlt évtizedekben fedezték fel újra tevékenységét, és nemsokára szimbolikus alakja lett a faji, nemi előítéleteknek és társadalmi igazságtalanságoknak, melyek Britanniát a XIX. században jellemezték.

Dalszöveg (nyersfordításban):

Mary Seacole vagyok, a Krími Srácok híres nővérkéje

Nem, nem Florence Nightingale,

Eléggé felbosszant ha összekevernek vele  

Jamaicából hoztam amit tudok,

Ahol anya ápolta a betegeket

a végzet is úgy akarta,

hogy katona-doki legyek  

Ha köhögsz, ez az ital kell neked 

Ha az étrended rossz, gondold át

Ha ez kolera, a rehidratálás a legjobb rá

Ha lázad van, jobb, ha pihensz egyet 

Amikor kitört a Krími háború,

jelentkeztem Florence nővérkéi közé,

de elzavart, mert fekete vagyok

Tudom, durva, de igaz.

A történelem azért jegyezte meg a nevem,

mert nem az vagyok, aki nyafogni kezd,

hanem megkértem a barátom, Thomas Dayt,

hogy segítsen, és magam vágtam bele.  

Ha kell, hát tegyél rá egy jó nagy ragtapaszt

Ha vérzel, az sem kell, hogy tragédia legyen

Ha a lábad eltört, akkor begipszeljük

Ha székrekedésed van, vedd be a ricinust  

Amikor végre Krímbe értünk

úttörő lett belőlem,

Az asztalosaim építettek

egy hotelt a fronton.  

Letelepedve a frontvonalon

1855-ben,

független nőként,

mentettem a katonák életét.  

Ez a panzió lett a törzshelye,

a sok nagyszerű vendégnek,

Bár nem volt csillogó,

mert csak öreg fadarabokból épült.  

Elláttam a katonákat felszereléssel és ruhákkal,

kiszolgáltam szegényt és gazdagot,

ápoltam őket a fronton, míg

Florence a háborútól távol dolgozott  

Ápolónő vagyok, sínbe teszem amit kell,

Ha látok egy sérült férfit, jobb, ha odaszaladok.

Híres lettem a háború alatt, de a szégyen,

hogy elszegényedtem bele.  

Amikor a háborúnak vége lett

nem maradt egy garasom se

a munkám ellenére, amit elvégeztem

csak becsődöltem.  

Én egy kemény csaj vagyok

nem adom fel soha

írtam egy könyvet és

a pénzt, amit kaptam érte,

a hotelemre fordítottam.  

Sok férfi köszönheti az életét a szállodámnak.

Az a jutalmam, hogy bekerülök a történelemkönyvekbe.  

(Nem a véletlen műve a fenti videoklip hasonlósága Beyonce, Single Ladies dalához és klipjéhez és ne fogjátok vissza magatokat ha jobban meg tudjátok csinálni a dalszöveget stílusában is.)

Idén tavasszal került a mozikba az L. Frank Baum regényéből készült „Óz, a csodák csodája” című 1939-es film előzményfilmje, az „Óz, a hatalmas”, de sajnos messze alulmaradt híres elődjétől, hiszen a korábbi film nem csak az amerikai kultúrára volt nagy hatással, hanem bejárta az egész világot. A rubintcipőt, a "mindenütt jó, de legjobb otthon"-t és természetesen az Szivárványdalt is szinte mindenki ismeri, 2007-ben pedig az UNESCO is felvette a Világ Emlékezete programba.

Egy ilyen ismert és ünnepelt film esetében szinte már természetes, hogy felbukkan körülötte egy-két "városi legenda", mindjárt rá is térek az egyik legérdekesebbre, amit hiába cáfoltak már meg többször is, még mindig él az emberekben, de előtte elmesélek néhány érdekességet a forgatásról és a filmről.

Az eredeti elképzelések szerint a főszerepet az akkor divatos gyermekszínésznek, a tízéves Shirley Temple-nek szánták, de a stúdiója nem akarta kölcsönadni a riválisának, a Metro Goldwyn Mayernak.

Végül az akkor tizenhat éves Judy Garland kapta meg a szerepet. Az első próbaforgatások alkalmával Dorothyra szőke parókát adtak, csinos, masnis kisruhába öltöztették és vastag, babaszerű sminket raktak rá. Amikor azonban George Cukor egy ideig átvette a film rendezését, nevetségesnek tartotta ezt a kinézetet, és azt a tanácsot adta Judy Garlandnak, hogy adja önmagát. A parókát és a ruhát kihajították, a sminket is természetesre cserélték, Garland nőies idomait pedig kissé lelapították, hogy még fiatalabbnak nézzen ki a koránál.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én kifejezetten szeretem a templomokban nézegetni a festményeket. Valószínűleg ez még gyerekkoromból ered, amikor a szentbeszéd alatt mindig az oltárképet vizsgáltam. Szép szabályai is vannak ezeknek az ábrázolásoknak, lehet tudni, hogy ki kicsoda a képen, miért van ott éppen, öröm rájuk nézni.  Éppen ezért a fehér falú, modern szentélyek számomra kórházszerűek, és valószínűleg így gondolhatta  Ramon Borr atya is, aki nemrégiben úgy döntött, hogy kellene egy kis szín a templomba, ahol ő a plébános. Ugyanis a Barcelonától nem messze fekvő, neoromán Szent Eulália templom nemrég még semmiben sem különbözött a többi katalán templomtól, ugyanolyan szerény berendezésű volt, a falak színe jellegtelen, a szobrok pedig egyszerűek. Ezért megkeresett különböző művészeket, akik templombelsők dekorálásával foglalkoznak, hogy árajánlatot kérjen a kupola kifestésére, de sajnos az áraik magasabbak voltak, mint amennyit a munkára szánni tudott a plébánia. Ekkor támadt az az ötlete Ramon atyának, hogy egy graffiti-művészt kér meg erre  a munkára.

– Bár a sajtó a graffitisokat vandáloknak állítja be, számomra ez is csak egy művészeti forma – nyilatkozta később az újságoknak.

Az elmúlt héten többen kérdezték tőlem, hogy Angliában hogyan lehet régész valakiből, ezért írtam erről egy összefoglalót.

Első körben lehet érettségizni régészetből (archaeology A level), azután egyetemi képzés keretében szerezhető meg a BA diploma. A Universities and Colleges Admission Service (UCAS) honlapján lehet megnézni hol és (esetlegesen) milyen szakpárral indulnak BA kurzusok.

Minden egyetemnek megvan a saját felvételi követelménye, de általánosságban egy nem angol anyanyelvű diáknak minimum IELTS 7-es szintű nyelvvizsgával kell rendelkeznie, és az itteni A-levelnek megfelelő végzettséggel (érettségi). Itt az egyetemi előkészítők is számíthatnak, én például elvégeztem anno az ELTE Egyiptológia előkészítőjét (foundation year) és ezt is beszámították a felvételinél.